Alkotók: Göndör László és nagymamája, Katona Éva beszélgetéseiből és visszaemlékezéseiből a szöveget írta és szerkesztette: Bódi Zsófia, Laboda Kornél, Göndör László

Göndör László - szereplő, rendező, író, koncepció

Katona Éva - szereplő (hang, videó) 

Laboda Kornél - társrendező, koncepció

Bartha Márk - hangdesigner

Somoskövi Bence és Nagy Botond - hangmesterek

Bredán Máté - fénytervező

Lengyel Ákos Papa - technikus

Csoma Gabriella - látványtervező

Láng Alexandra - hang- és videóvágó, koncepció 

Bartha Máté - dokumentumfilmes anyagok rendezése, operálása

Bódi Zsófi - dramaturg, koncepció

Ördög Tamás - külső konzulens 

Horváth Lili Olga - pszichológus konzulens, koncepció

Szakács Zsuzsi - produkciós asszisztens

Ausztrics Andrea - kreatív producer 

Mayer Dániel - produkciós vezető

Külön köszönet: Fekete Ádám, Turai Tamás, Daoud Dániel, Szelecki Rozi, Leta Popescu, Hajmási Péter, Ásmány Zoltán, Orbán Nelli, Farkas Katalin, Bánkuti Zsuzsa, Ómama Antikvitás

A produkció a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett Staféta program keretében valósult meg.

Támogatók: Budapest Főváros Önkormányzata, Staféta, Füge Produkció, Nemzeti Kulturális Alap, Orlai Produkciós Iroda, Trafó Kortárs Művészetek Háza, Zsidó Kultúra 2028, Somogyi Endre

A darab teasere

Szinopszis:

A karanténidőszak közepén úgy döntöttem, hogy odaköltözöm a nagymamámhoz. Ő 97 éves, én 35.

Találkozni akartam az imádott, idealizált és elérhetetlen emberrel, szembenézni a kapcsolatunkkal, és az azt övező feszültségeken keresztül végső soron – magammal.

A kapcsolatunkat egyszerre határozza meg a köztünk lévő megbonthatatlan szövetség, illetve Nagymama traumái, amelyek engem is terhelnek, és nehezen kielégíthető vágyakhoz és még nehezebben feloldható szorongásokhoz vezetnek. Beköltöztem, és kísérletet tettem arra, hogy mindezzel leszámoljak.

Az együtt töltött 32 nap alatt a lakás egy szokatlan buli helyszínévé alakult: finom ételek, pezsgők kerültek elő, egy rejtélyes férfi egy dalt énekelt a messzeségből, varjak érkeztek, leesett az első hó, álarcokat húztunk, és az idősíkok csak egyre jobban összekeveredtek.

Színpadi koncepció:

A színpadon egy élő szereplő van: az Unoka (Göndör László), aki egyfajta élő showt, búcsúestet ad Nagymamájának. Ez az az este, amikor utoljára lehet együtt Unoka és Nagymama. Az előadás “külső” ideje összekapcsolódik az előadás “belső” idejével: a műsoridő előrehaladtával fogy Unoka és Nagymama fennmaradó személyes, intim ideje, amely feltartóztathatatlanul halad a Nagymama elmúlása és az Unoka magára maradása felé. A búcsúzkodás, a temetés, a műsor a valódi, Nagymamánál töltött egy hónap sűrített újrajátszásán keresztül valósul meg. A színpadon az élő szereplő a valódi, korábban felvett beszélgetéseit és interakcióit folytatja le Nagymamájával, a Nagymama jelenlevőségének vállalt illúzióját keltve. 

A színpadi tér ily módon egy kísérlet helyszíne is: a színház és dokumentarista audiovizuális emlékek segítségével halhatatlanná tehető-e a nagymama, a barát és a 20. század szemtanúja?

Kontextus: 

“...maga a megidézés is menthetetlenül a múlt részévé, halott emberek múltbeli elbeszélésévé válik, és ez a tudásunk meg kell, hogy férjen azzal a megrendültséggel, amit a videók megnézését, a tanú kvázi jelenléte akár évtizedek múltán is kivált majd belőlünk mint nézőkből. A tanúk utáni kor megkerülhetetlen velejárója, hogy nem lehet már kérdezni.” (Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk. 2020)

A darabot három dimenzió mentén tartom fontosnak kontextusba helyezni: 

1. A nagyszülők és unokáik viszonyát bemutató, az elmúlt időkben nagyobb figyelmet kapott művek sorában (pl. Nagyi projekt, Mamacita) a “Nagymamával álmodtam” munkacímű előadás egy olyan utat választ, amely az előadás középpontjába a viszonyban rejlő kölcsönös egymásrautaltságot helyezi. Olyan helyzetet ábrázol, ahol mindkét félnek szüksége van a másik segítségére. A két ember múltja és története a jelenbéli, egymással megosztott elakadásaikon keresztül tör a felszínre. 

2. Nagymamám élettörténete – saját megítélése szerint is – egy holokauszt-túlélő története, és mint ilyen, beleillik a holokauszt-narratívák sorába. Az ő története egy magát legfőképp ateizmusa és szociális érzékenysége által meghatározott holokauszt-túlélő története és reflexiója az 1920-as évektől a 2020-as évekig. 

3. Bár tudjuk, hogy a fenti Gács Anna idézet minden elemében igaz, a produkció kísérletet tesz színházi eszközök, a nézői imagináció és a dokumentumanyagok felhasználásával egy olyan különleges tér létrehozására, ahol megteremthetjük annak az illúzióját, hogy valódi, élő párbeszéd jöhet létre egy fizikailag (már) nem jelenlevő tanúságtevő és egy fizikailag jelenlevő, a tanúságtételt befogadó között, eljátszva a tanúságtevő halhatatlanságának illúziójával. Ennek az illúziónak a része, hogy lehet kérdezni és ezekre a kérdésekre válaszokat kapni, így látszólag megjeleníteni és életben tartani olyasvalakit, aki valójában nincs jelen a színpadon és az életben. Ez a kísérlet egyrészt felveti a szeretteinkkel való viszonyunk konzerválhatóságának kérdését, másrészt érdekes adalék lehet a történelem szemtanúinak halhatatlanná tételéért folytatott harcban, így abban a diskurzusban is, mely a következőképp fogalmazódik meg: “mi lesz, ha az utolsó holokauszt-túlélő is meghal?”