75 évvel később
Soá. Magyar Nemzeti Galéria. Nyitva: március 1-ig.
Koncepció: Petri Lukács Ádám
Látvány és kivitelezés: Taraczky Dániel, Art1st

A Magyar Nemzeti Galéria Farkas István kiállítása az életművet az auschwitzi végpont felől értelmezi, s hangsúlyos üzenete, hogy Farkas műveinek szorongató, lidérces hangulata, borzongató, hideg színei a tragikus vég előérzetével, megsejtésével vannak telítve. Ezt a tragikus végpontot ragadja meg a kísérő kamara kiállítás és mutat be a holokauszt magyar művész áldozatai közül néhányat, „szubjektív válogatásban”.  Kamara kiállításnak nevezi a múzeum, s a megjelöléssel tudatosítja korlátait, a sokat ígérő Soá cím viszont jelzi a tág horizont iránti igényét. A leporelló megfogalmazása szerint „az emlékezést és e halhatatlan magyar művészek munkáinak felidézését” segítette elő a kiállítás. A kérdés mégis az, hogy ez a kiállítás képes-e és hogyan, inspirálni az emlékezést és felismertetni a látogatóval azt a kettősséget, ahogyan ugyancsak a leporellóban olvashatjuk, hogy „ezek a remekművek éppúgy az emberiség által megteremtett történelem részei, amiként Auschwitz is az volt”. A kettősséget valóban nehéz feldolgozni, mégis megfordítanám az állítást, nem inkább azt nehéz feldolgozni, hogy Auschwitz ugyanúgy a kultúra része, mint a remekművek?

Kertész és Pilinszky a kiállítás két „kapuőre”, ahogyan a leporelló fogalmaz, ugyancsak idézőjelben. Belépve, egy-egy idézet fogad Pilinszky Jánostól és Kertész Imrétől. Kertész az áldozati nézőpontot képviseli, Pilinszky az áldozattal empatikus, humanista nézőpontot. Mindkét idézet arra vonatkozik, hogy a holokauszt után nemcsak, hogy lehetséges az alkotás, hanem a művészetnek, mindannyiunknak, kötelessége is foglalkozni a holokauszttal. Vagyis a túlélő Kertész és a lágereket közelről látó Pilinszky implicite Adornóra utal, s Adorno diktumával szemben foglal állást. Kertész szerint a holokauszt mára kultúrát hozott létre, amely az európai kultúra két kútfőjéből táplálkozik, a Szentírásból és a görög tragédiából, s katarzist kell teremtenie. Pilinszky pedig úgy fogalmaz, hogy a holokauszt „iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad.”

A kiállítás tárgyilagos módon igyekszik közölni a legalapvetőbb információkat. Egy életrajz, egy portré, egy mű részlete, egy festmény reprodukciója, zene. Vagyis a tényeknek magukért kell beszélniük. Egyetlen olyan vizuális elem van, ami érzelmi hatást próbál kelteni: a sötétben, alulról mintha fehér, gomolygó füst kúszna fel a falakra, a krematóriumokra, az elégő áldozatra, füstbe ment életekre utalva.  A teremben olyan művészekkel (Ámos Imre, Basch Andor, Beck O. Fülöp, Farkas István, Fényes Adolf, Gelléri Andor Endre, Goldmann György, Gyopár László, Halász Gábor, Jándi Dávid, Karácsony Benő, Kemény Simon, Nádor Mihály, Kuti Sándor, Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Szerb Antal, Szomory Dezső, Weiner László) találkozunk, akiket zsidóságuk miatt öltek meg, munkaszolgálat közben, koncentrációs táborokban, vagy, mint Kemény Simont, saját házának kertjében. S többüket magyar nyilasok, nem idegenek, hanem szinte a szomszédjuk.

Mit jelent a „szubjektív” válogatás? A válogató szubjektumnak valamilyen szempontból a holokauszttal összefüggésben fontosnak kell lennie mások számára is. Ha például Kertész Imre választja ki a számára kedves, a holokausztban elpusztult művészeket, ez fontos, mert tudjuk pontosan az ő pozícióját, s Kertész megismeréséhez ad hozzá. Minden válogatás szubjektív szempontok szerint történik, s a legtöbb, amit tenni lehet, hogy a szempontokat és a szubjektumot láthatóvá tesszük. A hazai látogató ismerős (Radnóti Miklós, Rejtő Jenő) és kevésbé ismerős (Kemény Simon) művészekkel találkozhat. A művészetet kedvelő, jó szándékú látogató, talán azt érzi, „Hát ő is?” A külföldi látogató viszont, aki semmilyen háttér információt, összefüggést nem kap, ismeretlen nevekkel, életekkel találkozik. Attól tartok egyik sem elég az emlékezés inspirálására.

Különös, hogy ebbe a szubjektív válogatásba nem fért bele egyetlen nő sem. A legevidensebb Kohner Ida lehetett volna, Farkas István felesége, aki maga is festőművész volt és nyilasok lőtték le Budapesten, de mondhatnánk Szenes Hannát is. Vagy a nők között nem volt egyetlen sem elég „jó” művész ahhoz, hogy a válogatásba bekerüljön?  A válogatás szó hierarchiát rejt, egyébként pedig a holokauszttal kapcsolatban meglehetősen tapintatlan.

Forrás: A Magyar Nemzeti Galéria Facebook oldala. URL: https://www.facebook.com/nemzetigaleria/photos/a.413030333244/10157818678528245/?type=3  (Letöltés ideje: 2020. január 21.)

A holokauszt kiállításoknak mára szinte stílusuk lett: az üveg, a sötét, szikár tárgyilagosságra törekvés, tényközlő feliratok. Itt is felismerhető ez a „stílus”. De fontos, hogy az installációnak ne csupán stílusa legyen, hanem koncepciója is. Az auschwitzi főtábor magyar barakkjában látható kiállításban például Rajk László nem csupán látványt tervezett, hanem koncepciót dolgozott ki a látványhoz, amelynek legfőbb eleme a jelen és a múlt kapcsolatának tudatosítása, ezért hozta be a kiállítás terébe a valós időben zajló külső eseményeket a birkenaui táborban elhelyezett három online webkamera segítségével. Ez az elsötétített, külön terem nem kapcsolódik sem a Farkas-kiállításhoz, sem az intézményhez, semmilyen módon nem vet fel olyan ma is égető kérdéseket, amelyek miatt különösen fontos emlékeznünk, amelyeken el lehetne gondolkodni. Külön világ, halott, elmúlt. Nem foglalkozik a 75 eltelt évvel, az emlékezet változásával, nem tudatosítja a megváltozott kérdéseket.

A tét ma már nem annak bizonyítása, milyen sok alkotás megszületésének pusztította el még a lehetőségét is a holokauszt, vagy hogy az egyetemes, klasszikus kultúra minden borzalom dacára továbbél. Kertész és Pilinszky, egy zsidó és egy keresztény alkotó, azt jelképezi, hogy a szenvedésből mégis született érték, művészet, méghozzá a klasszikus hagyományok, kultúra talaján. Az un. első generációnak, Kertész és Pilinszky generációjának még ezt kellett igazolnia, meg kellett teremteni a megalázott áldozat méltóságát, a túlélés feltételeit. Sokkal inkább ennek a fordítottja lenne aktuális problémafelvetés: azt felismerni, hogy a holokausztból legalább annyit tanulhatunk, mint a klasszikus művészetből, a magas kultúrából. Ez az attitűd eltereli a figyelmet a „szürke zónáról”, ahol pedig a legtöbb, legkeményebb aktualitással kell szembesülni. 75 év elteltével sokat tudunk emlékezet és történelem kapcsolatáról, az emlékezetről, működéséről, állandóan változó természetéről, a generációk, a kérdések átalakulásáról, s hogy milyen könnyen merevedhet meg, válhat „hideg” emlékezetté, tét nélkülivé. Tényszerűen vitathatatlan ugyan a kiállítás, de nem segíti, sokkal inkább elfedi az emlékezést. Kevés a Soá cím ígéretéhez képest, s kevés a kiállítás intézményi keretét adó, legjelentősebb hazai művészeti múzeumban.